Nota bene: olvastam egyszer egy interjút (az azóta sajnos bezárt Solaria.hu-n), amelyben az interjúalany a hobbijait firtató kérdésre azt válaszolta, hogy az olvasást most nem említi, mert az nem hobbi, hanem életforma. Nagy igazság; azóta én is így vagyok ezzel, a második állásinterjúmon emlékeim szerint el is sütöttem ezt a mondást. A könyveim nagy része még otthon van, és nem is érzem különösebb szükségét, hogy áthozzam az albérletbe. Majd ha megállapodok és lesz saját lakásom.
Akkor lássuk az első polcot:
Umberto Eco: A prágai temető
Karácsonyra kaptam, lelkesen elkezdtem olvasni, és ahogy az a fotón is látszik, harmadánál abbahagytam. Hogy miért? Hiába az izgalmas történelmi kor (Itália egyesítése Olaszországgá), egyrészt Ecót olvasni nem könnyű, másrészt borzalmasan irritált a történet. Ugyanis egy olyan emberről szól, aki mindent és mindenkit gyűlöl, ok nélkül. Elsősorban a zsidókat persze, de a németeket, franciákat, tűzföldieket, klingonokat és saját magát is.
Gondolom, aki manapság olvasott már újságot, annak nem kell magyaráznom, hogy mivel ugyanez a magatartás ömlik a hírekből, különösebben nem szórakoztató hazamenni és pihenésképpen ugyanilyen nézeteket valló (ha ugyan ezt nézetnek lehet nevezni) idiótákról olvasni. Egyszer majd bizonyára befejezem a könyvet, de addig még gyűjtenem kell az erőt.
Mika Waltari: Szinuhe
Ez viszont jó volt. Boleslaw Prustól A fáraó nagy kedvencem, ez a könyv sem okozott csalódást. Azon túl, hogy szépirodalmi igényű szöveg, végig érdekes a történet és néhol még fantasztikus elemekkel is eljátszik az író. (Lásd a labirintusi kalandot.) Az ókori orvoslással kapcsolatosan is nagyon felpiszkálta az érdeklődésemet, hiszen szinte hihetetlennek éreztem, hogy több ezer évvel ezelőtt létezhetett olyan fejlett orvostudomány, amely simán köröket vert pl. a Moliére által (bizonyára nem ok nélkül) kifigurázott barokk korabeli medicinára. A Magyar Orvosi Nyelv című folyóiratban találtam is egy tanulmányt az egyiptomi orvoslásra vonatkozó emlékekről, és ez alapján azt hiszem, Waltari aligha túlzott a fikciójában.
Varró Dániel: Szívdesszert
Szintén ajándék könyv, nagyon kedves nekem. Aranyos, modern, fiatalos, és az a könnyedség, amivel Varró Dani a magyar nyelvet kezeli, szerintem szenzációs. Ez a könnyedség nyilván optimizmussá és életörömmé fordul át magában a szövegben, és azt hiszem, ez az, ami a Nagy Bús Magyar Valóságban rendkívül értékes. Egy időben sok amatőr költőtől olvastam verseket, a legtöbb nagyjából arról szólt, hogy az élet gyötrelem, és ha ez nem volna elég, még bűn rosszak is voltak. Ez a kötet ennek a totális ellentettje.
Ernest Hemingway: Akiért a harang szól
Még egy világirodalmi nagy író, még egy félbehagyott könyv. Sokat gondolkodtam, mi a bajom vele, és leginkább arra jutottam, hogy kimondhatatlanul unalmas. Lassan, mondhatni oroszosan csordogál a cselekmény, az olvasó meg csak lapoz, lapoz, és várja, hogy robbantsák már föl azt a megnevezhetetlen hidat, vagy menjenek el mókusokat kergetni az erdőbe, csak ne a tépelődés meg a hiszti menjen.
Ami nagyon vicces - és nem tudom, ennek az író vagy a fordító-e az oka - hogy a regényben nagyon sok a káromkodás. Vagyis csak lenne, ugyanis a szövegben minden ilyen szót, jelzőt, miegyebet a fent dőlt betűvel jelzett szavak valamelyike helyettesít, és ezzel a keménynek, brutálisnak szánt próza átcsap nevetséges gügyögésbe, és komolytalanná, hamissá teszi az egész történetet, az embereket pedig mesterkélt papírfigurákká.
Lázár Ervin: A fehér tigris
Atyámfia ez mennyire fantasztikus könyv! Mágikus realizmus a javából, a magyar nyelv mesterétől. Lázár Ervin meséiből is látszik, ő is mennyire zseniálisan használta a magyar nyelvet, és ugyanez természetesen visszaköszön egyetlen regényében is. Itt kezdtem megsejteni, mi a különbség a ponyvaíró meg a művész között: amit a ponyvaíró egy mondatban mond el, azt a művész egy csodálatosan eltalált szóba sűríti. Már egy éve szeretnék írni erről a könyvről egy ismertetőt, egyszer majdcsak elkészül - abban leírom majd minden meglátásomat róla.
Szerb Antal: A királyné nyaklánca
Ezt sem fejeztem még be sajnos. Nem történelmi regény, inkább amolyan esszéregény a francia forradalom előtti időkről. A forradalom nekem egy nagy káosz, töriórán se szerettem, nem értettem, ki mit akart, kivel volt és mi ellen. Az érdekes dolgok mondjuk Valmynál kezdődnek, vagy még inkább Toulonnál. Egyszer azért erre a kötetre is lesz energiám és be fogom fejezni, már csak azért is, hogy hátha segít pótolni a fenti hiányosságaimat.
Ébresztőóra
Megbízhatóan és pontosan jár. Az elemzéstől szaktudás hiányában eltekintek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése